Reggel szokás szerint akkora pofont kapott az ébresztőóra, hogy leszédült az éjjeliszekrényről. Nem tehetek róla, rosszul viselem a reggeleket. Ellentétben a hugicáimmal.
-Lizilizilizilizii!-ugrándozott körbe Emma, amint leértem a lépcsőn-Anya vett gabonapelyhet, az lesz a reggeli! Nem is szeretem a bacont, a tojást sem, olyan jó lesz!
-Aha-motyogtam.
-Emma, Beth még álmos. Hagyd ébredezni.-szólt rá ikertestvére. Ja, igen. Mostanában Dora felnőtt. Hát, jó tudni.
-Lizi. A neve Lizi.-toppantott Em.
-A Beth sokkal egyedibb. És nagyosabb.
Ferde mosollyal hallgattam a civakodásukat, amik általában úgyis béküléssel végződnek. Ikrek, nem tudják utálni egymást.
Egy gyors arcmosást követően bekanyarodtam a konyhába, ahol egy puszit nyomtam anya ilyen korán is mosolygós arcára. Ledobtam magam a kerek ebédlőasztal mellé, és rekordgyorsasággal lapátoltam be a reggelimet. A gabonapehely csak ropogósan finom! Apa létezésére csak a helyén pihenő, neki címzett levelek emlékeztettek. Meg a naptár, amiben a holnaputáni nap állt hazaérkezése dátumaként. Egy éves ausztráliai üzleti útra kényszerült, ami nem is tudom, melyikünknek volt nehezebb. Neki nem voltak ott a testvéreim és anya, de nem is látta a hűlt helyünket nap, mint nap. Szó ami szó, hiányzott apa, mi is neki, de már fél lábbal itthon volt, és erre kell gondolni.
Bedobáltam a koszos edényeimet a mosogatógépbe, és elszaladtam, hogy rendbe tegyem magam. Egy fekete nadrág, egy fehér, feliratos póló, egy bordó sál és khakiszínű kardigán felvétele után a hajamnak estem neki. Szélsebesen vándorolt a fésű a hullámos, világosbarna tincseimen. Ja, igen. Én vagyok az egyetlen hullámos hajú lány, aki szereti, hogy hullámos a haja, és nem vasalja. Csak hogy ne lehessen igaz a "mindenki másmilyet akar, mint amilyen van neki"-általánosítás. És különben is: vasalt hajjal úgy nézek ki, mint egy tacskó. Akik aranyosak, de nem feltétlenül nevezném őket divatikonnak.
Sminkként csak egy kis szempillaspirált és labellot pakoltam magamra, ki nem állhatom a vastagon vakolt lányokat. Katonai színű hátizsákomba sietősen bedobáltam a könyveimet, és készen is voltam. Egy gyors fogmosást követően leszaladtam a lépcsőn, bekurjantottam a konyhába egy "elmentem"-et, és három vidám sziával gazdagodva eredtem futásnak a busz felé. Amin az előző naphoz képest is még több ember tartózkodott. Nem tudom, hogy ez hogy lehetséges egyáltalán, mert már akkor is alig tudtam felpréselni magam. A kényelmesnek a világ összes szentjének összegyűjtött jóindulatával sem mondható utazásom végeztével kedvtelenül slattyogtam be a suliba, ahol a bejárat mellett csatlakozott hozzám egyetlen barátnőm, Megan.
-Hey, Liz, tudod, kivel megyek holnap palacsintázni?-csapott bele a sztorizásba csillogó szemmel.
-Nem, de mindjárt megtudom, ha jól sejtem.-feleltem imádnivaló reggeli modoromban.
-Csodásak a megérzéseid. Roy tegnap elhívott.-vigyorgott. Minket tuti elcseréltek. Megs is derűs reggel, az egész családom is. Csak én vagyok ilyen elragadó. Ilyen, és ennél is érdekfeszítőbb gondolatok cikáztak épp a fejemben, amikor végül sikerült felfognom a hallottakat. Földbegyökerezett a lábam, és kikerekedett szemmel bámultam Megs-re.
- Az a Roy? Elhívott? Tegnap?
- Ahaa-düllesztette ki a mellét büszkén.
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne.
- Ugyan már! Kit érdekel, ha osztálytárs? Mert engem nem! Pláne, hogy valami kezd alakulni-vigyorgott, mint a vadalma.
- Te dolgod,-ráztam meg a fejem-de nekem valami nagyon nem tetszik ebben az emberben.
Valami. Mintha nem tudnám. Egészen pontosan az nem tetszik benne, hogy fél éve engem fűz, és tegnap elküldtem végre. És akkor már hirtelen Megs is megfelelt neki.
- Próbálj már meg egy kicsit örülni az örömömnek!-morogta rosszallóan, és belépett az általam szélesre tárt ajtón.
A hét tanóra végigszenvedése után a szekrényem mellett álltam, és a táskámba dobáltam bele azokat a könyveket, amik a hétvégén kellhetnek.
-Hohó, Lizabeth, dühösnek tűnsz. Talán féltékeny vagy?-hallottam egy hangot, amitől már önmagában is kirázott a hideg. Becsaptam a szekrény ajtaját, és farkasszemet néztem Roy Larsonnal.
- Kedves, hogy kérdezed. Csak a barátnőmet féltem, mert egy seggfej kivetette rá a hálóját.
- Oh, milyen rendes. Felettébb figyelmes gesztus. Arra nem gondoltál még, hogy vannak érzéseim, és lehet, hogy szeretem Megant?
- Nem, ez eszembe sem jutott.
- Tudod, ez nagyon fáj nekem.-tette a kezét a szívére színpadiasan.
- Na idefigyelj, te szemétláda. Vágom, hogy neked van neved a suliban, hogy a szüleidnek sok pénze van, és valami elcseszett módon még intelligens is vagy. És megértem, hogy kínos neked, hogy elküldtelek a francba a hódolatoddal együtt. De eszedbe ne jusson az én barátnőmön bosszút állni, vagy szórakozni vele, mert az összes csontodat összetöretem a fiúkkal.
Roy szemében egy pillanatra ijedtség látszott, de azt hamar felváltotta a csalódott düh és az álszentség.
- Nem félek az elcseszett barátaidtól-sziszegte. De a tekintete mást mondott.
- Valami gond van, Cher?-hallottam a világ legmegnyugtatóbb hangját. Egyetlen ember van, aki a második keresztnevemet használja. Oldalra fordítottam a fejem, és megláttam a hang tulajdonosát is, teljes életnagyságban.
- Gond nincs, csak eggyel több bunkó a kelleténél-válaszoltam savanyú mosollyal Max kérdésére.
- Majd még beszélünk, Cher.-hunyorgott Roy, és olyan gúnyos hangsúllyal ejtette ki a nevem, hogy szinte fizikai fájdalmat okozott. Fogalmam sincs mi történt, csak bekattantam, és mire átgondolhattam volna, már lendült a lábam, és Roy legérzékenyebb testrészével ütközött frontálisan. Roy fájdalmasan felnyögött, én pedig még mindig dühösen néztem le az összegörnyedt fiúra.
- Nem használhatod ezt a nevem. Pláne nem ilyen hangsúllyal. És kaphatsz még ebből a rúgásból, ha Megs minimálisan is megsérül a játékaid miatt. Jót dumáltunk-mondtam, és megindultam az édes hang tulajdonosa felé, aki tátott szájjal szemlélte az eseményeket.
- Cher...te...hű-nyökögte, én pedig jóízűen mosolyogva indultam el az oldalán hazafelé. A házunk mellett kelletlenül álltam meg.
- Köszönöm, hogy közbeszóltál. Különben nem lett volna bátorságom megadni Roy-nak, ami jár.
- Ugyan már. Láttam, hogy ideges vagy, és vele beszélsz. Ez a két ok bőven elég volt, hogy aggódjak és közbeszóljak.
- Hát, gyakran kell majd aggódnod, ha az idegességem gyakoriságát nézzük-vigyorogtam. Mindig vigyorogtam, ha a közelemben volt. Nem tehetek róla: olyan jókedvet és optimizmust sugárzott, aminek nem lehetett ellenállni.
- Na, gyere ide, te bolond-ölelt magához kacagva.
- Szeretlek-suttogtam a vállába.
- Én is téged-borzolta össze a hajam játékosan. Hát, ilyenek ezek a legjobb fiúbarátok.
